Tisztelt Alpolgármester Úr!
Tisztelt Jegyző Asszony, Tisztelt Közgyűlés!

A megtelt táblát ki lehetne akasztani Kecskemét szinte minden útjára, legalábbis a reggeli és a délutáni órákban. Már jó előre látható volt, hogy előbb-utóbb ez be fog következni, hiszen a Mercedes idejövetele egy új kihívást jelentett számunkra. Ahhoz, hogy fenntartható legyen a város, több tanulmány is született, melyeket a különböző hosszabb és rövidebb programjainkba be is építettünk. Szinte minden fejlesztési elképzeléseinkben elsők között szerepelt a város mobilitásának fenntartása, a bevezető utak szélesítése, a városi körgyűrű teljessé tétele, valamint a belső útjaink felújítása.

Stuttgart volt főpolgármestere, Wolfgang Schuster néhány évvel ezelőtt itt járt, előadásában és könyvében is az alábbiakat mondta:
„A városi életben a társadalom számára akkor elfogadható a mobilitás, ha az mindenki számára biztosítja az oktatási intézmények, a munkahelyek, bevásárlóközpontok stb. elérhetőségét. Ehhez olyan, mindenki számára megfizethető szolgáltatások kellenek, amelyek megfelelnek egy öregedő társadalom, a kisgyerekes családok vagy éppen a mozgássérültek igényeinek is. Ahhoz, hogy a mobilitás társadalmilag elfogadható legyen, figyelembe kell venni az utcai forgalom biztonságát is, úgymond a lakónegyedek védelmét a közlekedés zaj- és kipufogógáz terhelésétől.”

Másra is felhívta a figyelmünket, mégpedig arra, hogy a városi projektek fejlesztésében, tervezésében és kivitelezésében közreműködésre szólítsák fel a város polgárait, illetve az érintetteket résztvevőkké avanzsálják, azaz nincs fenntartható fejlődés polgárok nélkül.
Hogy miért hoztam ide ezt a kiváló polgármester által adott útmutatást? Nem másért, minthogy észrevegyük, óriási késésben vagyunk itt Kecskeméten a város fejlesztését illetően. Ma már egyértelművé vált, hogy a Mercedes és a beszállítói idetelepülése sokkal gyorsabban valósul meg, mint ahogy a város a normális működéséhez szükséges feltételeket megteremtené. És itt nem a déli iparterület rohamos kiépülésére gondolok, amelyben az infrastruktúrát, az utat, a közlekedést biztosítjuk, hanem arra, hogy akik itt születtünk, itt élünk, és erre méltán büszkék lehetünk, egyre nehezebben tudjuk elviselni a növekedés által gerjesztett forgalmat meglévő útjainkon és ezen már az ígéretek sem segítenek, mert azonnali intézkedésekre volna szükség. Így többek között arra, hogy a 2016. februárjában ide látogató miniszterelnök által bejelentett programok végre megvalósuljanak. Többek között ebben a tervben szerepel a várost elkerülő út befejezése, az 52-es főút bevezető szakaszának négysávosítása, a főpályaudvar fejlesztése, illetve mellé egy modern parkoló rendszer kialakítása, és Kecskemét elővárosi vasútrendszerének kiépítése.

A hosszú idők óta benyújtott európai uniós projektek megvalósítása egyre jobban húzódik, és városunk lakossága joggal tiltakozik a már elviselhetetlen közlekedés miatt. Én jómagam is mint városi képviselő úgy látom - és ezt többször jeleztem is, hogy hathatós és egyértelmű kormányzati támogatás nélkül mindezeket a projekteket nem tudjuk megvalósítani a közeljövőben.

Szeretnék visszatérni Schuster főpolgármester úr gondolataihoz, mégpedig arra, hogy a város fejlesztése közös feladat, és elkerülhetetlen, hogy ehhez a polgárok véleményét kikérjük és partnereknek tekintsük őket. Ugyanígy szükség van arra, hogy országgyűlési képviselőink végre érezzék át azt a felelősséget, amellyel a legutóbbi választáson a választópolgárok felruházták őket. Mondják el a Parlamentben, hogy Kecskemét városa ne csak azért legyen az ország számára fontos, mert az idetelepült gyárak, üzemek jó sok adót fizetnek, hanem azért is, mert az idén 650 éves városi rangot szerző település lakói munkájuk révén megérdemlik azt.

Köszönöm a szót!

Szeptember 13-i közgyűlés Napirend előtti felszólalás
Szociális ügyek, ápolás
Tisztelt Közgyűlés!

Kérem, tegye fel a kezét az, aki szerint nem számít munkának egy otthonfekvő, magatehetetlen ember állandó mozgatása.

Tegye fel a kezét az, aki szerint nem számít munkának az, hogy ezt a beteg embert etetni, öltöztetni kell, gondoskodni kell a
tisztaságáról, a gyógyszerezéséről?

Mert az otthoni ápolás ebből áll. És nem napi 8, hanem napi 24 órában!

Én úgy gondolom, hogy ez bizony kőkemény, felelősségteljes és sajnos gyakran életre szóló munka.

És bár ezt a feladatot a sors méri ki, de mégis: ez önkéntes, önfeláldozó munka.

Magyarországon ezt rajtam kívül még sokan gondolják így. A jóérzésű emberek tudják, milyen lelki, fizikai és anyagi terhet jelent az otthoni ápolás.

Sajnos ezt pont azok nem látják be, akik ezeken a terheken érdemben könnyíthetnének.

Ma ugyanis az a helyzet, hogy a tartósan beteg gyermekek és felnőttek otthoni ápolása Magyarországon nem számít foglalkoztatási jogviszonynak.

Az otthoni ápolást végzők csupán segélyre jogosultak, amelynek összege a kiemelt kategóriában is csak 52800 forint.

12 ezer ember gondozza ennyi pénzből súlyosan beteg hozzátartozóját.

További 40 ezer ember még ennél is kevesebb pénzből kénytelen gazdálkodni.

Gondoljunk csak bele.

Magyarországon, ha egy szülő magára marad súlyos beteg gyermekével, a kiemelt ápolási díj és emelt családi pótlék összege együtt a legmagasabb kategóriában is csak 75 815 forint.

Ez napi 2527 forintot jelent.

Ennyi pénzből kell ételt, gyógyszert, tisztálkodó szereket venni. És ebből kell fedezni azt a kieső jövedelmet is, amitől az otthonápoló személy elesik, hiszen máshol dolgozni nem tud.

Napi 2527 forint. Mindannyian tudjuk, hogy ez mire elég. Illetve: mire nem elég.

És ez már a megemelt összeg! A többség ennél sokkal-sokkal kevesebbet kap!

Ráadásul még ennek az összegnek a jelentős része is bármikor meg is vonható, vagy csökkenthető. Hiszen csak segély.
Éppen ezért abszolút jogos és érthető az a társadalmi igény, hogy az otthoni ápolást ismerjék el foglalkoztatási jogviszonynak, amiért legalább a mindenkori minimálbér összege jár.

Ez az államnak évente 6 milliárd forintjába kerülne.

Ez nagyjából egy fél stadion ára.

De nem szeretném, ha Önök most azt gondolnák, hogy azért mondom ezt a problémát, hogy politikai vagy gazdasági ügyként tegyem ki itt az asztalra.

Az otthoni ápolás megítélése társadalmi és emberségi ügy.

Olyan ügy, ami alapjában véve meghatározza azt, miként gondolkodik ez az ország a szolidaritásról, és milyen jövő felé indulunk el.

Mondjuk akkor, amikor majd rólunk kell gondoskodniuk az utánunk jövőknek.

Egy ország erejét talán az jelzi a legjobban, hogy miként gondoskodik a gyengékről, az elesettekről, az egészségi állapotuk miatt kiszolgáltatott emberekről.

Mert ne csapjuk be magunkat: aki az otthoni ápolást végzőket sújtja, az valójában azokat hagyja cserben, akikről ők gondoskodnak.

A súlyosan beteg, önmagukról gondoskodni nem képes embereket.

Magyarország ma – halljuk sokszor a kormányzati sajtóból – állítólag erősödik.

Akkor mégis hogy lehet, hogy ez az erős ország nem képes munkaviszonynak elismerni az otthoni ápolást?

Ha egy nemzetet az egymásért érzett felelősség és emberség tart össze, akkor ez egy valódi nemzeti kérdés!

Tudunk-e emberként és nemzetként viselkedni?

Kockáztatjuk-e, hogy a mostani kormányzati hozzáállás legyen a minta a következő években, évtizedekben?

Valóban azt akarjuk, hogy a gyengéket és betegeket ápolókat a társadalmi közöny sújtsa?

Ki akar egy olyan országban élni, ahol a másik ember kínjára fájdalmára és nélkülözésére csak vállrándítás a válasz?

Nem tudom, Önök hogy vannak ezzel, de én félnék egy ilyen országban élni!

És most épp efelé haladunk! A magyar kormány vezet minket ebbe az irányba!

De ha szigorúan csak az anyagi oldalát nézzük a helyzetnek, akkor is logikus az otthoni ápolás munkaviszonnyá nyilvánítása.

Ha ugyanis egy halmozottan sérült embert intézményben helyeznek el, az körülbelül annyiba kerül, mint a minimálbér nettó összege!

Hát nem emberségesebb és gazdaságosabb, ha ezt az összeget a betegek otthoni ellátására költi az állam?

Mi valamennyien azért vagyunk ma itt, mert fontos számunkra a társadalmi felelősségvállalás.

Ezért arra kérem Önöket, és a helyi országgyűlési képviselőinket: minden lehetséges fórumon álljanak ki amellett, hogy az otthoni ápolást végzők kapják meg azt az anyagi és társadalmi megbecsülést, ami alapvető feltétele az általuk biztosított szeretetteljes törődésnek!

Ennek alapvető feltétele, hogy az ápolási segély most azonnal 50 ezer forinttal növekedjen, majd pedig január elsejétől ismerjék el munkaviszonynak az otthoni ápolást, amiért a mindenkori minimálbér összege jár.

Ha ezt a kérdést nem tesszük rendbe, minden, amiről ma itt beszéltünk és még beszélni fogunk, kudarcra lesz ítélve!

Hiszen egy olyan országban, ahol a beteg és elesett emberek minimális életfeltételeit sem biztosítják, nem lehet érvelni az egymás iránt érzett felelősséggel!

Bízom benne, hogy akik ebben a kérdésben döntési helyzetben vannak, felismerik ennek a helyzetnek a súlyát és jelentőségét.
Köszönöm, hogy meghallgattak.